Török Ádám


David C. Korten:
Tõkés társaságok világuralma
Magyar Kapu Alapítvány - Emberközpontú Fejlesztési Fórum.
Szerkesztette: Kindler József.
Fordította: Kindler József, Kocsis Tamás, Kovács Eszter, Sánta Ferenc, Szabó László, Szabó Sándor, Török Katalin, Zilahy Gyula, Balajcza Tímea, Baranyi Árpád, Csutora Mária, Éri Vilma, Flachner Zsuzsa, Hegedûs Judit, Kék Mónika, Kerekes Márton.
Budapest, 1996.
451 old., 1250 Ft (a borítón nincs feltüntetve).


  Valószínûleg sokan jártunk már úgy külföldön, de az utóbbi években Magyarországon is, hogy vitába keveredtünk egy multinacionális nagyvállalat (autógyár, híradástechnikai cég, bank, biztosító, utazási iroda stb.) vevõkkel vagy ügyfelekkel foglalkozó képviselõjével. Ez az ember nem sokkal korábban még a barátunknak akart látszani, és fût-fát ígért, esetleg személyes garanciát is vállalt, ha az õt alkalmazó cégtõl vásárolunk. Reklamációnkat hallva viszont hûvös lett és elzárkózó, és arra hivatkozott, hogy kérésünk teljesítésére sajnos nincs felhatalmazása. Hiába emlékeztettük ígéreteire, megvonta a vállát, és jobb esetben szomorúan, rosszabb esetben gunyorosan mosolygott. Ha sokat és eredménytelenül kellett vitatkoznunk vele, végül (jobb esetben) csak arra a nagy cégre, (rosszabb esetben) az összes agresszív multinacionális vállalatra jóvátehetetlenül haragudtunk meg.

A multinacionális vállalat azonban nem élõlény, amellyel pozitív vagy negatív érzelmi kapcsolatba kerülhetünk, hanem olyan társadalmi-gazdasági képzõdmény, amelynek mûködését igen sokféle mozgatórugó irányítja kívülrõl nehezen látható és érthetõ célok felé. Az ilyen komplex és a maguk (döntéselméleti értelemben) korlátozott módján végtelenül racionális szervezeteket nem lehet indulati alapon megítélni, mert a kiegyensúlyozott véleményalkotáshoz mindazok véleményének ismeretére szükség volna, akik életét ezek a cégek valamilyen módon befolyásolják.

A közgazdaságtudomány körülbelül három évtizede foglalkozik komolyan a multinacionális nagyvállalatokkal, és mûködésük számos veszélyére már az elsõ idõben is felhívta a figyelmet. A téma egyik úttörõ kutatója magyar: Ádám György már 1970-ben közreadott egy vaskos kötetet a nemzetközi nagyvállalatokról (Ádám György: Vállalatbirodalmak a világgazdaságban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. 1970). Nagy vihart kavart például a hetvenes évtized elején Raymond Vernon amerikai szerzõ (egyébként Harvard-professzor) Sakkban a szuverenitás címû könyve. Ebben igen gazdag statisztikai és vállalati anyag alapján jelezte elõre a multinacionális vállalatok és a nemzetállamok gazdasági ereje és döntési hatóköre, illetve érdekei közötti ellentmondások megerõsödését. A mûfaj másik két - erõsebb érzelmi töltetû - hatvanas évek végi darabjára (Christopher Tugendhat: The Multinationals, illetve Graham Bannock: The Juggernauts címû könyve) ma már kevesebben emlékeznek.

Richard E. Caves - ugyancsak a Harvard Egyetemrõl - mintegy tíz évvel késõbb tett közzé egy másik alapmûvet (Richard E. Caves: Multinational enterprise and economic analysis), amelyben a mikroökonómiai elemzés eszközeivel írta le a multinacionális vállalatokat mint a gazdaság szereplõit. Elõszavában Caves arra hívja fel a figyelmet, hogy már számos könyv foglalkozott a multinacionális cégek vezetésével, és még sokkal több az általuk okozott környezeti és társadalmi károkkal, azzal azonban elõtte szinte senki, hogy miként értelmezhetõ e vállalatok mûködése a közgazdasági elmélet elfogadott modellezési eszközeivel.

A Tõkés társaságok világuralma fülszövege szerint David C. Korten is évekig harvardi professzor volt. Ehhez képest meglepõ, hogy könyvében egyáltalán nem szól a multinacionális vállalatokkal szemben elméleti alapon kritikus, igen széles körben elismert (s fentebb már említett) tudós kollégáiról. Sõt a témakör ugyancsak sokat idézett szakértõje, John Dunning sem szerepel az itt hivatkozott szerzõk között. Persze a hivatkozásoknak a tudományos értéken, nem pedig a kollegiális vagy baráti kapcsolatokon kell alapulniuk. Van a közgazdaságtanban a „fõáramon" (mainstream) kívül több más irányzat, amely tudományos igénnyel elemzi a multinacionális nagyvállalatokat. Ilyen a marxizmus vagy az a közgazdaságtani iskola, amely az egyenlõtlen világgazdasági erõviszonyok szemszögébõl, a „centrum-periféria" kapcsolatok vizsgálatából kiindulva próbálja megérteni a világgazdaság eme nagyra nõtt szereplõinek a viselkedését.

Nehéz azonban tudományos elemzésre kísérletet tenni akkor, ha a szerzõ eleve elutasítja a szakmailag általánosan elfogadott elemzési szemléletet és eszközöket. Könyvének A tõkés libertariánusok rohama címû 5. fejezetében sommás ítéletet mond a piaci erõk gazdaságszabályozó és koordinációs szerepét elfogadó közgazdászokról. Az 5.4. alfejezetben (Közgazdaságtan és demagógia) pedig pálcát tör a szabadkereskedelmi elmélet, általánosabb értelemben mindenfajta elméleti modellalkotás, sõt a racionális elemzésre törekvõ tudomány felett is. Az elutasítás egy olyan anekdotában szublimálódik (94. old.), amely - sajátos logikai bakugrással - bizony maga is jókora absztrakciókra épülõ modell. Ennek azonban nincs empirikus alapja sem, hiszen bevallottan kitalált történet:

„Csak csodálkozhatunk azon, hogy a gazdasági racionalisták hogyan állhatnak ki a gazdasági integráció mellett, ha az olyan feltételeket teremt, amelyek ellentétben állnak a hatékony piaci mûködéshez szükségesekkel. A kérdésre adandó válasz jórészt abban a legendás képességükben gyökeredzik, ahogy a valóságot feltevésekkel helyettesítik. Ezt a képességet örökíti meg az a kitalált történet, amely három tudósról szól: egy fizikusról, egy kémikusról és egy közgazdászról, akik hajótörést szenvedve egy lakatlan szigetre vetõdtek. A hajóroncsból kimentettek egy babkonzervet, ám nincs megfelelõ eszközük a felnyitásához. Bizonyosak azonban abban, hogy miután együtt igen komoly tudást képviselnek, sikeresen megoldják ezt az egyszerû problémát. A fizikus rámutat egy közeli pálmafára, és azt mondja, hogy felmászik rá, és a konzervet olyan szögben dobja le a sziklára, hogy felnyíljon. A kémikus felhívja a figyelmet arra, hogy ezzel a konzerv tartalma a földre ömlene, és inkább azt javasolja, hogy használjanak sós vizet, hogy olyan kémiai reakciót idézzenek elõ, amely kimarja a doboz tetejét. Ekkor a közgazdász azt mondja: - Mindketten túlbonyolítjátok ezt az egyszerû feladatot. Elõször is tegyük fel, hogy van konzervnyitónk."

Egy sértõdékeny közgazdász-recenzens szakmája képviseletében itt talán nyomban le is csapná a tollat (az egeret), és keresne maga helyett egy fizikust vagy vegyészt, hogy inkább az ismertesse tárgyilagosan a könyvet. Érzékenységre azonban semmi ok. Különösen azért nem, mert fontos és - legalábbis Magyarországon - nagy hatású könyvrõl van szó abból a fajtából, amely a világgazdaság mûködési zavaraira egyszerû magyarázatot és könnyûnek látszó megoldásokat kínál. De folytassuk az idézetet!

„A tréfás történetben szereplõ közgazdászhoz hasonlóan, ha a valós világ nagyon eltér azoktól a körülményektõl, amelyek a preferált gazdaságpolitikai intézkedéseik alátámasztásához szükségesek, a gazdasági racionalisták is hajlamosak arra, hogy azzal oldják meg a konfliktust, hogy feltételezik eme körülmények meglétét."

Az idézet utolsó mondata különösen tanulságos, bár a körmondat - sajnos a szöveg sok más helyéhez hasonlóan - annyira magyartalan és bonyolult, hogy nehéz kivenni a pontos értelmét. De annyi biztosan kiderül belõle, hogy a szabadkereskedelmi gondolkodás és a közgazdasági racionalizmus fogalma ugyanazt jelenti, és emiatt egyként elvetendõ. Ha viszont a szerzõ véleménye csakugyan ez, akkor az ismertetés készítõjének is sokkal könnyebb lesz a dolga. Mivel Korten nemcsak a közgazdaságtan egyik fõ irányzatát, a szabadkereskedelmi elméletet, hanem általában e tudomány alapelvét, a racionális gondolkodást is elveti, a könyv értékelésekor ezt a gondolkodásmódot nem is lehet számon kérni tõle. (A tisztázás kedvéért: a modern döntéselmélet „korlátozott racionalitás" fedõnevû iskolája nem racionalitásellenes, hanem azt feltételezi, hogy a döntéshozóknak nem áll rendelkezésükre az érdekeiket legjobban szolgáló döntéshez szükséges összes információ.)

Az anekdota igazságát a szerzõ egy gyakorlati példával is illusztrálni kívánja (95. old.). Az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény alapján a Ford autógyárat telepít Mexikóba. A szerzõ csak a kárvallott amerikai munkások véleményét idézi, akik kénytelenek lemondani munkahelyükrõl a tizedannyit keresõ mexikói munkások javára. Kimarad azonban a példából, hogy az egyetlen vesztes csoporttal szemben három, összesen sokkal nagyobb létszámú nyertes csoport is van: a mexikói autógyári munkásoké, az autóvásárlóké, valamint a Ford számos kisrészvényeséé.

A könyvön vezérfonalként vonul végig a multinacionális vállalatok egész mûködésének, sõt létezésének indulati alapú elutasítása: „[az Egyesült Államokban lévõ multinacionális vállalatok T. Á.] rendellenes mûködése rákos daganatként terjed világszerte. Európában 1994 májusára az amerikaihoz hasonló vállalati átszervezések következtében az európai [sic!] munkanélküliségi ráta 10.9 százalékra nõtt" (287. old.). Maga az idézett adat a Business Week egyik pontosan hivatkozott cikkébõl származik, bár az adott kontextusban biztosan nem érvényes (a folyóiratcikk ugyanis 1994. május 2-i keltezésû). A közgazdasági racionalitást egy pillanatra mégis elfogadva azonban két akadékoskodó kérdést talán - az adat érvényességén nem vitatkozva is - föltehetnénk: 1. biztosan csak a nagyvállalati átszervezések növelték az európai munkanélküliséget? (S azon a fordítói hibán most nehogy megakadjunk, hogy az angol szóhasználat szerint az „európai" fogalma többnyire, de nem kizárólag az Európai Unióra vonatkozik, a magyar viszont általában az egész földrajzi kontinensre.) 2. Milyen kiinduló adathoz és idõszakhoz képest kell értelmezni az idézett munkanélküliségi rátát?

A számszerû információk érvanyagként való pongyola használatára idézett fenti példa nem áll egyedül a szövegben. A hasonló hibák azonban még nem utalhatnak az egész munka súlyos módszertani problémáira, hiszen az eredeti vagy a magyar kiadás lektora, illetve a fordítói csapat valamelyik figyelmesebb tagja kiszûrhette volna õket. A számszerû adatokon kívül az elemzés számos részletes és dokumentált verbális információt is felhasznál, ezek viszont sokszor csak nagyon nehezen általánosíthatók. Gyakoriak az olyan anekdotikus példák, amelyeknél a szerzõ a gazdasági ügyekben tájékozatlan olvasó figyelmét nem hívja fel az eset egyedi jellegére, ezzel pedig hanyagságból vagy szándékosan egyoldalú és félreérthetõ információt közöl.

A 7. fejezet (A fellegjárók illúziói) 4. alfejezete (Egy másik világ, 134-137. old.) például a multinacionális nagyvállalatok vezetõi pazarlónak mondott dõzsölését ecseteli. A Ford elnöke és többi felsõ vezetõje nem saját, hanem vállalati autón jár, a Lone Star Industries (a nemzetközi szakirodalomban nem ismert cég) vezére 1989-ben jelentõs elbocsátások után is megtartotta reprezentációs alapját és a cégrepülõgép magánhasználati jogát, az RJR Nabisco fõnöke pazar hangárt és vendégházat építtetett, s a legszembetûnõbb példa: „Ivan Boesky, a >>világbankár<< arról volt nevezetes, hogy a rendkívül elõkelõ Café des Artistes-ben elõször megrendelt nyolc fõfogást az étlapról, majd miután végigkóstolta õket, döntött, hogy végül is melyiket óhajtja elfogyasztani" (135. old.). A Boeskyre vonatkozó információ pontosan dokumentálva van, igaz, egy szakmai hírnév nélküli folyóiratból (Utne Reader). A forrás obskúrus voltától függetlenül a magyar olvasónak talán célszerû tudnia Ivan Boeskyrõl, hogy 1989-ben el is ítélték az Egyesült Államokban - csakhogy nem a fenti vád alapján, hanem tõzsdebûntett miatt.

Sem a - különbözõ okokból - nagyon gazdagok, sem az idióták viselkedése nem lehet példa vállalatok magatartásának elemzéséhez. Még az olyan vállalatokéhoz sem, amelyekhez az illetõ uraknak netán közük van. Az amerikai és más vállalatvezetõk a római jogra épülõ modern társadalmak játékszabályai szerint úgy pazarolhatják magánvagyonukat, ahogy akarják. Ha pedig ezt a cég vagyonával teszik, akkor a részvényeseknek, nem pedig valamilyen elképzelt becsületbíróság elõtt kell felelniük. A Korten által idézett négy magatartási példa közül az elsõ kettõ talán valóban pazarló (bár az amerikai nagyvállalatoknál a felsõ vezetõk jogait és kötelességeit kisebb könyvnyi szerzõdések szabályozzák), az utolsó pedig valóban deviánsnak tekinthetõ. Ennek azonban semmi köze a multinacionális nagyvállalatokhoz, még az általuk okozott károkhoz sem.

A könyv hat része közül öt, 24 fejezete közül pedig 20 foglalkozik a multinacionális vállalatok világméretû mûködésének különbözõ káros hatásaival. A lista sok elemet tartalmaz, és ezek között keveredik a súlyos környezetszennyezés, a fogyasztók különbözõ mértékû, ám jogilag sajnos többnyire nem szankcionálható megtévesztése, valamint számos multinacionális cég Vernon óta ismert hatalmi ambíciója a kevésbé fejlett országokban. Sok nagyvállalatnál valóban tény a vállalatvezetés rövid távú profitéhsége, amely maga alá gyûrhet erkölcsi, környezetvédelmi, gyakran jogi megfontolásokat is. A könyvben garmadával sorakoznak a példák arról, hogyan teszik tönkre - különösen Délkelet-Ázsiában és Latin-Amerikában - az ott befektetõ nagyvállalatok a természeti környezetet és a helyi lakosság létfeltételeit.

A világgazdasági szakirodalom a hetvenes évek elején, az úgynevezett „világmodellek" divatja idején nagy figyelemmel foglalkozott a multinacionális vállalatok, sõt általában véve a nyugati ipari kultúra nemzetközi terjedésének romboló hatásaival. Általános megoldás azóta sincs, bár bizonyos környezeti károk korlátozására már születtek sokoldalú nemzetközi egyezmények. A környezetüket gátlástalanul kizsákmányoló multinacionális vállalatoknak ma már a világ legtöbb országában foglalkoztatóként és szennyezõként egyaránt vissza kell fogniuk magukat a szigorodó jogi szabályozás miatt.

Ezt - például a hazai olvasók által bizonyára közelebbrõl ismert magyar gyakorlatban - a legismertebb és legkomolyabb cégek valóban meg is teszik. A még mindig romboló cégek tevékenységének mérlegéhez pedig munkahelyteremtõ és kínálatbõvítõ hatásaikat ugyancsak hozzá kell számolni. Ha errõl megfeledkezünk, akkor lélekben valójában a XIX. század eleji géprombolókhoz válunk hasonlatossá. Ettõl pedig logikailag nincs messze a modern ipari társadalmakat - s bennük például az életet meghosszabbító új gyógyszereket - általában elutasító érvelés.

Nem lehet vitatni a könyvnek azokat a példáit, amelyek különösen a szerzõnek a nyolcvanas években a Fülöp-szigeteken szerzett tapasztalatai alapján mutatják be az ipari társadalom - s ennek részeként a multinacionális nagyvállalatok - terjedésének embertelen hatásait. Korten azonban megfeledkezik arról a régi amerikai mondásról, hogy „a tangóhoz két táncos kell". Korrupt, felelõtlen, vagy egyszerûen csak szorult helyzetû, a mûködõtõke-import hatékony ösztönzésére képtelen kormányok aktív vagy passzív közremûködése nélkül a multinacionális vállalatok aligha okozhatták volna az általa oldalakon át sorolt károkat. A környezet pusztulásáért, a harmadik világbeli nagyvárosokba sodródott s tartós munkahelyek és korszerû szociális rendszerek híján gyökértelenné vált falusi tömegek nyomoráért a harmadik világban nemcsak külföldi gazdasági, hanem belföldi politikai csoportok is felelõsek.

Az utóbbiak kudarcáért pedig nem lehet megint csak a velük szövetkezõ multinacionális nagyvállalatokat okolni. A szuverén országok elitjei által okozott károk kívülrõl való korrekciójára a lehetõségek sajnos korlátozottak. Egyre több fejlõdõ ország példája tanúsítja (Szomáliában, Közép-Afrika volt belga gyarmatain, legutóbb Albániában és esetleg a közeljövõben akár Észak-Koreában), hogy a leszerepelt hatalmi csoportok elmozdítása megfelelõ utódok hiányában olyan politikai vákuumot okozhat, amelyben már az állam is megszûnik, és ellenõrizhetetlen öldöklés veszi kezdetét.

A multinacionális vállalatok globális tevékenységének megítélésekor a végsõ kérdés természetesen az, mi lehet a kiút a harmadik világbeli országok nagy részének nem enyhülõ gazdasági és társadalmi válságából. A bevett és többnyire súlyos áron ugyan, de a megalapozott gazdasági növekedés megindítására mégis alkalmas világbanki vagy IMF-es fejlesztéspolitikai receptekrõl Kortennek nagyon rossz véleménye van. Ezt a Világbank által Dél-Afrikának nyújtott, a fekete lakosság lakásépítését támogató hitel felhasználásával kapcsolatban fejti ki (208-209. old.). Három alternatíva között tesz különbséget:

1. A Világbank által nyújtott devizahitelbõl, külföldi anyagokból és munakerõvel építenek lakásokat a feketéknek. A devizahitel visszafizetése viszont késõbb olyan exportösztönzõ gazdaságpolitikát tesz szükségessé, amely elsõsorban a fehérek cégeinek kedvez, ezáltal pedig tovább erõsíti a gazdaság duális jellegét.

2. A dél-afrikai valutára váltott hitelbõl belföldi (elsõsorban fehér) vállalkozóknak adnak megrendeléseket, akik hazai anyagokból dolgoznak. A feketék átmenetileg munkához jutnak, viszont a devizát fegyverek és luxuscikkek importjára fordítják a fehérek érdekei szerint. Hosszabb távon az ügylet ugyanolyan dualizációhoz vezet, mint az 1. alternatívában.

3. A kormány visszautasítja a devizahitelt, és hazai anyagokból, fekete munkaerõvel építik a lakásokat úgy, hogy ehhez hazai képzési programokkal teremtik meg a munkaerõ felkészültségét. Így késõbb a gazdaságot nem terhelik meg a devizahitel visszafizetésének terhei, a feketék pedig olyan tartós munkaalkalmakhoz jutnak, amelyeknek köszönhetõen a lakásokat fenn is tudják majd tartani.

A három alternatívát végigolvasva régi amerikai westernfilmek jutottak eszembe. Abban a mûfajban minden egyes szereplõ megjelenésekor arcából és öltözékébõl pontosan tudni lehetett, hogy a bevett konvenciók szerint a nézõk rokon- vagy ellenszenvére számíthat-e, és mélyebb megismeréséhez vagy megértéséhez a publikumnak már nem kellett vennie a fáradságot. A három alternatívával hasonló a helyzet, hiszen az adott beállításban csakis a harmadik lehet rokonszenves. Gonoszkodhatnánk a szerzõvel, hogy miért él õ maga az általa oly végletesen elutasított modellépítés eszközével, de ezeket a valóságtól távoli alternatívákat még modelleknek sem igen nevezhetjük.

A három alternatíva összehasonlításából az a tanulság Korten szerint, hogy minél kevésbé vesz részt a Világbank (azaz a külföldi tõke) egy ország fejlesztésében, és minél kisebb mértékben támaszkodik az ország a külkereskedelemre, annál jobban jár, gyorsabban és kiegyensúlyozottabban fejlõdik. Az alternatívák látszólag ezt támasztják alá, csakhogy a szerzõ igen önkényes módon fogalmazta meg õket. Adottnak tekinti például, hogy az importhelyettesítõ belföldi termelés az importnál olcsóbban jobb minõséget produkál. Feltételezi, hogy a fehérek a Világbank által kölcsönzött devizát improduktív, sõt káros javak importjára költik. Ugyancsak adottnak tekinti a kielégítõ mértékû belföldi tõkekínálatot, és feltételezi, hogy a fekete lakosság szakképzettsége rövid idõ alatt széles körben és jelentõsen növelhetõ. A három alternatívának egyébként sajátos ízt ad, hogy a fehérek általában kizsákmányolóknak és a külföldi tõke kiszolgálóinak, a feketék pedig - ugyancsak általánosítva - elnyomottaknak és kiszipolyozottaknak tûnnek fel belõlük. A szerzõ itt netán egyfajta „fekete gazdaságpolitikát" kíván megalapozni?

Az önerõre támaszkodó gazdaságpolitika ötlete nem új, ezzel már a hatvanas években kísérleteztek egész sor újonnan függetlenné vált fekete-afrikai országban (Tanzániában, a Kongói Köztársaságban, Ghanában és más, zömmel karizmatikus diktátorok vezette államokban és Észak-Koreában). Az eredmény nem volt jó, a mérvadó nemzetközi statisztikák a legkevésbé fejlett, közöttük a monokulturális (azaz csak egy-két termék exportjára képes) gazdaságok növekedését összehasonlítva egyértelmûen az exportorientációra vállalkozó országok jobb teljesítményét mutatták ki akkor és azóta is.

A módszertanilag megalapozott nemzetközi elemzések szerint a mûködõtõke-import gazdasági növekedési hatásai pozitívak. Még akkor is, ha nem vitatható, hogy a tõkeimport és az áruexport növelése útján gyors világgazdasági integrációra vállalkozó országokban nõnek a társadalmi egyenlõtlenségek, erõsödik a bûnözés és a környezetszennyezés, és a multinacionális nagyvállalatok belpolitikai befolyása is sokszor döntõvé válik. A korszerûsödésre és fejlõdésre vágyakozó társadalomnak azonban ezeket a mellékhatásokat el kell fogadnia, mert alacsonyabb fejlettség mellett a homo oeconomicus modellje sajnos megcáfolhatatlanul érvényesnek tûnik. Az egyéni gazdagodás vágyára építõ gazdaságpolitika a legtöbb országban még mindig sokkal vonzóbb az altruizmuson alapuló társadalmi együttmûködést feltételezõ környezetbarát gazdasági fejlõdés receptjeinél.

A modern világgazdaságban még soha, senkinek sem sikerült sikerre vinnie olyan utópisztikus gazdaságpolitikákat, amilyeneket Korten könyvének befejezõ, VI. része javasol a világgazdaság „emberközpontú" fejlesztésének érdekében. A globális tudatot szem elõtt tartó, de nemzeti keretek között maradó gazdaságpolitikák, a fogyasztás csökkentésével és „ésszerûsítésével" elérhetõ fenntartható fejlõdés kívánalma, a civil önszervezõdések piacot felváltó gazdaságszabályozó ereje mind olyan idealizált eszme, amely, mielõtt ráerõltetnék a globális világgazdaságra, még „kiscsoportos" kipróbálásra vár.

Emellett gondolni kell olyan fontos részletkérdésekre is, hogy ki szabja majd meg a gyártandó termékek választékát, és ki mondja meg, hogy a termelés milyen struktúrája felel meg a legjobban a fenntartható fejlõdés elvének. Igen valószínûtlen, hogy az ilyen jellegû döntéseket társadalmilag optimalizálni lehetne.

A közgazdasági bikfanyelvnek tett engedmény ellensúlyozására hadd hozzak elõ egy demagógnak látszó, ám a gyakorlati gazdaságpolitikában sajnos nemigen megkerülhetõ példát: ha egy veszélyes betegség kezelésére csak súlyos környezetszennyezés árán elõállítható gyógyszer létezik, az egyén rövid és a társadalom hosszú távú érdeke szembekerül. A mai ipari társadalmakban a választás eredménye biztos, és ezzel a gyógyszert elõállító multinacionális cég, a munkához jutó orvos és ápoló, valamint (nem utolsósorban) a beteg nyer - õk mindannyian a jelen szereplõi. A társadalom, a környezet és a jövõ viszont egyaránt veszít. Ha csak ezeket a veszteségeket vennénk figyelembe, Korten könyvének kétségtelenül igazat adhatnánk.

A harmadik pun háború utáni filippikáiban Cato ragaszkodott ahhoz, hogy Karthágót mindenáron elpusztítsák. Igaz, akkor már csak az volt a kérdés, hogy behintsék-e sóval a lerombolt város romjait. A római szenátor azonban azzal vált a szónoklattan egyik elsõ klasszikusává, hogy meglepõ fordulatokkal a legkülönfélébb vitatémákból tudott eljutni ehhez a következtetéshez. Korten mintha a multinacionális nagyvállalatokban látná azt az absztrakt ellenséget, amely Cato szemében az írmagjában is elpusztítandó észak-afrikai birodalom volt.

A multinacionális nagyvállalatok sokféle politikai és társadalmi érzékenységet sértenek, gyakran gátlástalanul terjeszkednek, ám munkahelyteremtõ hatásaik, a korszerû globális termelési és fogyasztási kultúra elterjesztésében játszott szerepük miatt a modern világgazdaságban ma már csak nagyon súlyos veszteségek árán lehetne nélkülözni õket. Szereplésük mérlegének higgadt megvonásához valóban elkelnének reális, elõnyeiket és hátrányaikat szakszerûen mérlegelõ és korszerû elemzések Vernon, Caves, Dunning vagy Ádám György stílusában. A piaci racionalizmust nyíltan tagadó közgazdasági filippikák azonban csak annak az olvasónak szerezhetnek igazi élvezetet, aki klisék vagy prekoncepciók igazolását várja olvasmányaitól.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/